Raindrop (Esőcsep)

   Apró kopogások töltötték meg az csöndes szobát. Lassan felemeltem a fejemet, majd az ablaküvegnek döntöttem. Jobbra tekintettem és láttam, ahogy végig folytak a vízcseppek az üvegen. Esik. Még szomorúbb lettem és egy fájdalmas sóhaj hagyta el a számat.

   Belegondoltam, hogy még pár órája boldog voltam, de most összetörve ültem az ablakomba és sajnálkoztam érte. Semmi értelme nem volt, mert tudtam, hogy nem fog visszajönni. A szerelem, ami eddig életbe tartott eltűnt és soha nem fog visszatérni. Újabb lefolyó csepp. Még egy másodperc az életemből, amit még mindig önsanyargatásra használtam.

   - Miáú! – egy éles, határozott hang törte meg a csendet. Nem fordultam felé, hanem továbbra is kifelé bámultam, de neki nem tetszett és még határozottabban adta jelet a jelenlétének – MIÁÚ! – ha nem tudnám, hogy macska biztos lennék benne, hogy egy ember pasi.

   - Mi van, SeHun? – fordítottam felé magam és rámeredtem. Újabbat nyávogott, de most halkabban – Éhes vagy? – szálltam le – Csak akkor szoktál ilyen lenni – jegyeztem meg halkan, de erre csak kaptam egy morgást. Mondom, hogy szerintem egy igazi pasi van benne.

   Elmentem a konyhában és ő hűségesen követett, majd levettem neki a macskaeledelt és a kis tálkájába töltöttem egy keveset. Oda szaladt és falatozni kezdett. Nem akartam most ott hagyni, ezért leültem az egyik székre és néztem, hogy pusztítja el az ételt. Pár percen belül elégedetten nyaldosta a száját, majd hozzám sietett és beleugrott az ölembe.

   - Most meg mit akarsz? – néztem rá értetlenül, de ő csak hozzám bújt, majd dorombolni kezdett – Hízelegsz? De miért? – soha nem szerette, ha dögönyöztem, de most ő vágyott erre.

   Kaptam az alkalmon és felvettem, majd simogatva mentem be a nappaliba és helyet foglaltam a heverőn. Jó érzés volt vele egy kicsit foglalkozni, ezért az elmém teljesen ki is ürült. A selymes, fehér bundáját össze-visszakócoltam, de ő élvezte, majd a pocakját kényeztettem. Teljesen elfeküdt a combjaimon és, így a feje már lelógott. A mancsaival előre nyújtózott és egészen elnyúlt.

   Körülbelül negyedóra dajkálás után hirtelen felpattant és a zongora tetejére rohant. Már nem értettem a viselkedését, ezért inkább elmentem én is enni pár falatot, de ahogy kitettem a lábamat a helységből puffanást hallottam. Azonnal visszasiettem és a zongora mellett találtam meg. Békésen ücsörgött a kottáimon és nagy szemekkel meredt rám.

   - SeHun! – húztam ki alóla egy lapot. Pont a most készülő egyik munkám volt az – De miért ezt? – csaptam rá zongora tetejére a papírral együtt. Nem nézett rám csak felpattant a székre, majd a billentyűkre ugrott és végig futott rajtuk kétszer. Utána nyugodtan visszaült a székre. Elsőnek értetlenül néztem, de leesett, hogy egy dallamot játszott le a lábaival. Csodálkozva néztem rá – Zseni vagy – csak ennyit mondtam és előkerestem egy ceruzát, majd lejegyzeteltem a hangokat.

   Fél óra nyugalmam volt, mert SeHun nem talált ki nekem semmi bosszantót. Már néha elképzeltem milyen lenne, ha ember lenne. Már rég lecsaptam volna. Bár nem akartam megtudni, hogy milyen megjegyzésekkel idegesített volna fel. Igaz, hogy jó nevelt állat volt, de néha ki tudott hozni a sodromból. Például, amikor nem bírt valakit, akkor állandóan fújtatót rá és morgott, persze az össze barátom nem jött be neki, vagy a másik, nagyon egy finnyás állat tudod lenni és, ha nem olyant adtam neki enni, amit szeretett, képes volt órákon át nyávogni. Elnevettem magam, ahogy visszagondoltam a mi közös emlékeinkre.

   Egyszer csak felugrott a hasamra és rám meredt. Néztem egy kicsit a nagy barna szemeit.

   - Már megint mit akarsz? – emeltem fel az első két lábát és közelebb húztam.

   - Miáú – mind, ha bocsánatot kért volna, úgy nézett rám, majd kiszökött a kezeim közül és elfutott a bejárati ajtóhoz. Gondolkodás nélkül utána mentem és kinyitottam az ajtót.

   - Ilyen esőbe akarsz biz… - nem tudtam befejezni a mondatómat, mert SeHun, mint egy őrült, úgy rohant ki a házból és egyenesen át az úttesten.

   Ahogy a mancsai az aszfaltot érték megjelent egy kocsi, aki nem látta őt és nyugodtan hajtott tovább. Ő nem törődött a közeledő veszéllyel, hanem inkább még jobban lelassított. Megfagytam, ahogy a karosszéria találkozott vele. Sajnos a sofőr túlkésőn vette észre és nem tudott, úgy megállni, hogy ne történjen semmi. Amilyen gyorsan tudtam oda siettem és felkaptam a kis testét. A könnyeim magukról kezdtek folyni és még az eső is jobban kezdett esni. A vezető kipattant a kocsijából és hozzám rohant.

   - Sajnálom, de nem láttam – kért tőle bocsánatot. Nem válaszoltam semmit – Vigyük el orvoshoz – jelentette ki, majd a kocsija felé terelt.

   Nem tudtam megszólalni, pedig a férfi tovább is beszélt, arról, hogy ő állni fog mindent és még sokszor bocsánatot is kért. A közelbe volt egy állatorvos, akihez mi is jártunk. Lefékezett a férfi, majd bekísért. Az egész út alatt csak őt néztem. A szép selymes bundája vizes volt és piros a vérétől. Pár pillanat múlva megjelent egy segéd és el akarta venne tőlem, de én nem engedtem.

   - Hölgyem, adja oda! Meg kell vizsgálnunk! – kért meg szépen, de sietett, hogy még meg tudják menteni.

   - Ne… - saját hangomtól megijedten, ezért el is hallgattam és jobban hozzám fogtam.

   - De… - valaki félbe szakította a nőt.

   - Gyere, vele! – szólalt meg egy hang, majd a kinyílt a műtőajtaja. Egy férfi állt ott és nem a megszokott állatorvos.

   - Igen, doktor úr – bekísért a helységbe.

   - Letenné nekem, hogy meg tudjam vizsgálni – jött oda asztalhoz, majd leterített egy anyagot. Csak bólintottam. Nyugtató volt a hangja, de nem voltak érzések benne. De mit vártam az orvostól, aki rengeteg ilyennel találkozott? Megértés. Letettem SeHunt és néztem, ahogy megnézi a férfi. Sóhajtott egyet, majd felnézett rám. Csak most tudatosult bennem, hogy csak pár évvel letett idősebb nálam. Pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem őt, ezért még jobban fájt a szívem – Sajnál… - félbe szakítottam.

   - Nem lehet! – estem le térdre – Ő biztosan nem halhatott meg! Csak ő ne! – temettem bele a kezembe az arcomat, majd keserves sírásba kezdtem. Egy lépés, majd abba maradt a mozgás és most egy másik ember lépéseit hallottam meg. Két nagy tenyér simultak a vállaimra.

   - Sajnálom, de már, amikor ide hoztad nem élt – mondta halkan, de elég hangosan, hogy én meghalljam.

   - SeHun, egy kutyát hoztak be! Sürgős! – kicsapódott ajtó, majd egy női hang szólalt meg, de az orvos nevére felkaptam a fejem.

   - Megyek! – mondta, majd rám nézett – Maradj itt, addig, míg nem végzek, jó? - mosolygott rám egy kicsit, aztán felállt és elment a dolgára.

   A könnyeimet elmorzsoltam és felnéztem az asztalra. Ott feküdt életlenül és én nem tudtam most mit tegyek. Aki mindig mellettem volt már nem élt, de a legszörnyűbb az volt, hogy láttam, hogy a fehérbundáját a vérre borítja, ami már kezdett is rá száradni. Lassan felegyenesedtem és oda sétáltam az asztalhoz. Finoman ráhajtottam a fejemet az övére, majd halk suttogásba kezdtem.

   - Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – sóhajtottam - Köszönöm, hogy mindig velem voltál, miután egyedül maradtam. Te voltál az életemben az egyetlen támaszpont – újabb nagy levegőt vettem, majd lecsúsztam és neki dőltem az műtőasztalnak – Emlékszel, amikor az első barátomnak szétkarmoltad az ingjét, mert nem jött be – nevetve sírtam fájdalmamba – és amikor egy másiknak a bőrcipőjét rágcsáltad meg, úgy, mint egy kutya. Nem is tudom eldönteni, hogy ember, kutya vagy macska voltál-e – megőrültem biztosan, mert már magamba beszélgettem.

   A hideg fém hűsítette a hátamat. Pillanatok alatt szembesültem vele, hogy most tényleg egyedül maradtam. Már nem volt semmilyen családtagom, se rokonom. Felálltam, majd egy utolsó pillantást vettettem rá és haza indultam. Jelen pillanatban nem tudtam gondolkodni és el is felejtettem, hogy majd el kell temetnem őt.

   Magány.

   Egy jó meleg kád vízben ültem és áztattam magam. Semmi erőm nem volt. Már a víz lassan kihűlt. Az elmém a múltat böngészte. Akkor hiányzott elsőnek nagyon a szüleim, addig, míg velem volt SeHun nem éreztem ilyen űrt. Az utolsó ajándékom ő volt tőlük. Miután egyedül maradtam, mert, hogy nem volt élő rokonaim, csak ő tartotta bennem az életet. Olyan lett volna mind, ha a testvérem lett volna. Néha örültnek néztek, azért, mert egy állat volt a családom. Sóhaj.

   Lejjebb csúsztam a kádban, ezért már a hajamat is ellepte a víz. A lehunyt szemeimet kinyitottam és pont megpillantottam egy borotvapengét. Pont az utolsó barátom hagyta itt. Előre hajoltam pont elértem. Még soha nem tettem ilyent, de most erre húzott a szívem. Ahogy jobban megnéztem a pengét félelem futott végig rajtam.

   Csak a saját életed.

   Már nem függ tőled senki.

   Finoman a bőrömre helyeztem, majd lassan húzni kezdtem. A fájdalomtól megijedtem, ezért eldobtam a véres pengét a fürdőszoba sarkába. A csuklómból folyni kezdett a vörös folyadékom. Annyira lesokkolódtam a tettemtől, hogy kezdtem homályosan látni.

   Hirtelen valaki betörte a bejáratomat és a nevemet kezdte kiabálni. Nem volt erőm megszólalni. A víz is lassan vörössé vált. A helység ajtaja kicsattant és egy fáradt lihegő hang árasztotta el a levegőt. Pár lépés és már valaki ki is kapott a vízből. Beszélt hozzám, de nem értettem, csak egy világos homályt láttam.

   - Nehogy elaludj! – finoman megpofozott, de hangja ismerős volt. Puha anyagot éreztem a csuklómon és testem köré is anyag került.

   Idővel újra láttam és felismertem az orvost. Aggódóan vizsgált és már nem a fürdőszobába voltunk, hanem a szobámban.

   - Végre – fújta ki a tüdejében rekedt levegőt.

   - Hogy kerülsz ide? – ültem fel kábultan.

   - Hát… - hezitált a válaszadásnál.

   - Köszönöm – hajtottam le a fejemet. Szégyelltem magam, amiért ilyen hülye voltam, hogy elvettem volna az életemet.

   - Ugye, jól vagy? – emelte fel finoman a fejemet, majd a szemeimbe meredt. Olyan érzés kerített a hatalmába mind, ha SeHun nézett volna rám.

   - Persze – pár könnycsepp folyt végig az arcomon.

   - Ne sírj – törölte le a sós cseppjeimet.

   - Honnan tudtad, hogy kell jönnöd? – furdalt a kíváncsiság, hogy honnan tudta, hogy meg kell menteni önmagamtól.

   - SeHun súgta meg – mondta halkan. Nem akartam elhinni, hogy most a volt kedvencemre fogja.

   - De ő meghalt! Te mondtad! – álltam fel idegesen és dühösen néztem rá.

   - Nehogy még egyszer hülyeséget csinálj! – ő is felállt, majd megigazította ruháját, de mielőtt ott hagyott volna visszafordult – Nem gondoltam, hogy ilyen fontos va… - ne fejezte be. Amilyen gyorsan jelent megmenteni, olyan gyorsan is tűnt el.

   Fájdalmasan rogytam az ágyra. Pár percig sírtam, majd mély álomba merültem.

   Hajnali órákban még jobban eleredt az eső, ezért felébredtem. Mikor megmozdítottam a karomat éles fájdalom hasított végig azon. Nem gondoltam, hogy ennyire sikerült kárt tenni magamba. Óvatosan felültem, majd a már megszáradt hajamat egy kicsit összekócoltam. A bejárati ajtótól zajok jöttek. Egy pillanatnyilag megijedtem, de bátorságot szedtem össze és oda botorkáltam. Nagy levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót. Elsőnek csak egy ázott fehér macskát vettem és, aki hűségesen ült az ajtó előtt.

   - Miáú! – hang alapján rögtön felismertem.

   SeHun volt, de nem volt rajta semmilyen karcolás vagy ilyesmi. Csodálkozva néztem rá. Nyugodtan tűrte a tapogatásomat egy ideig, majd kiszabadult és oda futott a tálkájához utána inni kezdett. Kikerekedett szemekkel néztem, de az álmosság újra rám tört, ezért elmentem aludni, de biztos voltam benne, hogy holnap megkeresem a fiatal orvost.

   Reggel izgatottan készülődtem és még egy doboz csokit is vettem, hogy megköszönjek mindent. Még a reggeli nyüzsgés előtt ott voltam. Oda sétáltam a pulthoz és mondtam, hogy a tegnapi doktort keresem, de ők csak értetlenül néztek rám.

   - Tegnap nem volt rendelés – furcsán néztem rájuk – Biztosan, hogy nem itt látták el az állatát – egy kicsit bolondnak nézett.

   - Köszönöm – hajoltam meg, majd ott hagytam a helységet.

   Értetlenül álltam az épület előtt, de fogtam magam és haza siettem. Ahogy beléptem SeHun állt velem szembe.

   - SeHun képzeld, hogy nem találom SeHunt – mosoly szerűség húzódott a pofijára, majd ott hagyott.

   Teljesen nem értettem, hogy mi történ körülöttem egy nap alatt. Amikor az ablakra pillantottam csak egy esőcsepp volt már rajta az összes többi felszáradt.