Eladva (Olvass és alkoss! - Eredmény)

Sziasztok!

   Jó hírt szeretnék megosztani veletek.

   Legjobb háromba kerültem bele az Olvass és alkoss! versenyen.

   Ahogy néztem a versenykiírást nincs első három helyezett, csak az els
ő három legjobbat jelölik meg fordulókként. Csak az első fordulóban jelentkeztem és ott értem el ezt az eredményt. Szeretném veletek megosztani a novellámat.

Eladva

A kávézó zsúfoltságig tele volt, ezért a mi kis társasságunk egyáltalán nem tűnt ki. Hárman ültünk egy kis asztalnál az ablak mellett, és egy átlagos nézelődőnek úgy tűnt, hogy csak kávézgatni jöttünk, mint az embertömeg. Csak az, aki jobban megnézett minket vehette észre, hogy az idegeink és az izmaink a pattanásig feszültek.

Játszottunk.

De nem úgy, mint gondolnátok. Mi időben és térben levő játékban versenyeztünk. Most éppen vártuk a következő anomáliát, hogy tudjuk folytatni a szórakozást. Nem egóból mondom, de eddig én állok nyerésre, míg a két fiú a második helyért küzdött.

- Szerinted még meddig kell várnunk? - fordult felém az ablakból Aaron, aki a balomon helyezkedett el.

- Nem fogod elterelni a figyelmemet – jelentettem ki harciasan, amire Jack arcára egy mosoly kúszott. A szemét!

- Túl alantasnak képzelsz, Ella! – mosolygott rám csibészesen, majd újra kifelé fordult és nézte azt a helyet, ahová vártuk az átjárót.

 - Nem értem az idegességedet. Te vezetsz, míg mi meg kullogunk utánad, mint mindig – okoskodott Jack, majd feszültségében beletúrt a világosbarna hajába és csatlakozott Aaronhoz a megfigyelésben. A két fiú teljesen ellentétje voltak egymásnak, míg Jack világos színeket kapott a természettől, addig belül sötét volt, de Aaron a fordítottja volt. Ő sötét színekkel szültetett, de egy belső fényesség lengte körül.

- Lassúak vagytok! – nyújtottam ki a nyelvemet rájuk és fel akartam állni, de mind a ketten megfogtak, visszanyomtak – Hé! Nem akartam csalni!

- Tudjuk! Tudjuk! – rázták a fejüket egyszerre. Az ikrek, az Árny Birodalom egyenetlen ikrei, az én legjobb barátaim.

Az Árny Birodalom, vagy ahogy mi hívjuk, Őshon, a világok közti világ, az utazók lakhelye, az otthonunk. Őshont szürkület borítja és lámpákkal világítják meg. Nálunk nincs áram, hanem mágikus erők mozgatnak mindet, de ez nem az jelenti, hogy tudunk varázsolni, sajnos. A világunk: a földi világ huszonegyedik századának és tizenkilencedik századának a keveréke. Bár, sajnos nincs mobilunk, de nem is tudnánk neki hasznát venni, mert nem működne az idő és a dimenziók között.

Nem azért létezünk, hogy a világot formáljuk, hanem azért, hogy mindenről feljegyzést készítsünk. Akik ezt a rengeteg anyagot kezelik, ők az írnokok és nekik dolgoznak a felderítők. És többiek mit csinálnak? Hát legtöbbször élik a világunkban a saját életüket, míg mi fiatalok és a kalandvágyó felnőttek utazhatnak a világok között, és akár feljegyzést is vihetünk a Feljegyzések Nagy Termébe. És általában mi szoktuk észrevenni, ha valami változik a világban. Ez volna a mi világunk.

Jack torokköszörülésére tértem vissza a jelenbe. Ránéztem, de ő csak megvonta a vállait és a lecsúszott ülésből kihúzta magát.

- Mi van? – én is kiegyenesedtem. Aaron már úgy ült.

- Nem érzed? – vonták fel a szemöldöküket. Akkor megéreztem a bármelyik pillanatban megjelenő anomáliát.

- Hol jártál? – nézett rám mélyen Aaron a már-már fekete szemeivel.

- Sehol - egyszerre álltunk fel, majd gyorsan megindultunk kifelé.

Abban a pillanatban megjelent az anomália mint csillogó légkör, de nem a Nap miatt ragyogott, hanem volt benne valami bizsergés, ami árasztotta a fényt. Nekilendültem, de mielőtt belevettettem magam megfordultam a fiúk felé.

- Pá’, lúzerek! – háttal beledőltem az anomáliába.

Nem a legjobb utazási rendszert választottam. Ilyenkor mindig imádkoztam, hogy ne vízbe, vagy szikláról lezuhanva érkezzek. A legjobb az embertömegbe érni. Hát igen, az kínos, amikor salemi boszorkányüldözésnél megjelensz a tömeg közepén, modern ruhákba a semmiből. Hadd ne meséljem tovább!

Annyi szerencsénk van nekünk utazóknak, hogy kb. tíz percig sértetlenek vagyunk és vissza tudunk fordulni az Őshonba. Ez valamilyen biztonsági tulajdonság, amivel hála minden utazó rendelkezik. Legalábbis még nem született olyan utazó, akinek nem lett volna meg ez a képessége.

Jó napom volt, mert puha fűben landoltam. A Nap kellemesen sütött, a levegő is langyos, az ég is tiszta volt és madarak csicseregtek. Lehet, hogy tavasz van. Jó volt így feküdni a szabadban. Az egész verseny alatt, amit több mint egy éve játszottunk, sok zűrős helyen jártunk. Így jöttek létre a piramisok is. Nem isteni csoda volt, hanem egy elhagyott geometriai házi, de ahogy látszik a piramisokon csillagos ötös volt. Klasszak a piramisok!

Vártam a fiúkat, akik még mindig nem érkeztek meg, ami eddig még soha nem fordult elől. Mindig utánam pár perccel érkeztek. A nyugalmas utazás elálmosított és ki is használtam az alkalmat. Elaludtam.

Nem kellemesen keltem, hanem iszonyatos bűzre, csak kicsivel később vettem észre, hogy hangokat is hallottam. Azonnal felültem, de hátra höklöltem, mert három férfi állt fölöttem és ófranciául diskuráltak. Pár pillanatig csak bámultam, majd régen hallott nyelvet újra megértettem, rajtam vitatkoztak. És áldtam Istent, hogy az utazókat a legtöbb nyelvre megtanították! Lassan hátrafelé kúsztam és erősen koncentráltam, hogy tudjak egy hazavezető utat nyitni.

- Ki vagy? – szegezte nekem a középen álló legidősebb férfi. Hol vagytok fiúk?!

- Én vándor vagyok – álltam fel, hogy ne hajoljanak fölém, de csak azt értem el vele, hogy közelebb jöttek. Elvesztettem a lehetősséget, hogy átjárót tudjak nyitni.

- Kinek az utódja vagy?- kapta el a karomat az, aki az előbb megszólított.

- Hát… - próbáltam kirántani a karomat, de erősen tartott. Nem mondhattam el a nevemet. Ez volt az egyik szabály, mert egy névtelen embert nehezebb felismerni az idő során, mint akinek van neve.

- Kié vagy? – ragadta meg az öreg jobbján álló kövér ember a másik karomat.

- A birtoktulajdonosé – reméltem, hogy valakié ez a föld és nem csak úgy van.

- A hercegé? – kérdezte az öreg kétkedve.

- Igen, igen. – helyeseltem ezerrel – Ezért engedjetek el! – ugrottam ki a szorításokból, de nem jutottam tovább, mert a legfiatalabbik újra megfogott, megpenderített és magához szorított.

- Kicsiny lány, itt nem él semmilyen herceg, úgyhogy mostantól a miénk vagy – jelentette ki az öreg.

- Engedjetek el, most! – vergődtem a férfi karjaiban.

- Nem! Nem! Te különlegesnek tűnsz és jó sok aranyat fogunk rajtad keresni – indult meg felém. Egyre jobban ficánkoltam, de nem tudtam szabadulni.

- Ne az arcát! – szólalt meg a mögöttem álló ember, majd éles fájdalmat éreztem és elájultam.

A fejem hasogatott, ahogy visszatért az eszméltetem. Felemeltem a kezeimet, de nem jutottam vele sokáig, mert azok össze voltak bilincselve, földhöz rögzítve. Körülnéztem, de rajtam kívül senki sem volt a „cellában”, de még a „börtönben” sem. Nem sokáig nézelődtem, mert lépések hangját hallottam. Erre kaptam fel a fejemet, közben a fájdalom erősödött. Az öreg igyekezett felém, a kezeiben hatalmas kulcscsomó tartott.

- A kicsi lány felébredt – kinyitotta az ajtót, és én próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Mintha nem látná a menekülési próbálkozásomat, rendíthetetlenül tartott felém.

- Ne gyere közelebb! – tovább hátráltam, de már a rácsok a hátamba martak.

- Óh! Nyugodjon meg! Csak gyorsan eladom, aztán az új gazdájával annyit veszekszik, amennyit akar – kapta el a lánc végét, amihez a bilincsem volt rögzítve, kioldotta és felrántott.

- Nem megyek veled! – vetettem meg a magamat, de nagyot rántott rajtam és neki estem.

- Szerencsés, mert még nem esett igazi bántódása, de ha továbbra is ennyire virgonc, akkor ezen változhatunk – rázott meg jó erősen, majd újra elindult. Fiúk, halottak vagytok!

Innentől csendben maradtam. Hát erre nem képeztek ki, mert nem voltam felderítő. Amikor volt lehetőségem nem mentem haza és most sodródnom kell az árral, míg nem nyílik egy új lehetőségem. Még ekkora bajba nem kerültem.

Kivezetett a börtön kanyargós folyosóin keresztül a szabadba, egy színpad mögé, majd felrángatott rá. Akkor jöttem rá, hogy ez nem egy színpad, hanem egy pódium, ahol az ember a portékáját adja el. Jelen esetben engem. Megdermedtem bár, de muszáj volt tovább mennem, a középére irányított, majd azt mormolta nekem, hogy „maradj” és kivonult az emelvény közepéről a szélére.

- Hoztam Önöknek egy különleges árut! Nézzék csak meg ezt a fiatal lányt, aki, ahogy láthatják, jó erőben van, ezért tökéletes bármilyen munkára. Azt se felejtsék el, hogy egy bájos teremtés! – rosszul voltam a hangleejtéstől, de nem tudtam megmozdulni. – Negyed aranyért az Önöké!

Ezek után egy komoly licit indult értem. Több nemes ruhába lévő férfi és nő kiabálta túl egymást, míg a parasztság már komoly pletykálásba kezdett. Nem tudtom, hogy mit láthattak rajtam csábítónak a középkori emberek. Egyszerű fehér pólóm, a szűk farmerem és a kedvenc bakancsom volt rajtam. A gesztenyebarna hajam pedig egy egyszerű oldalfonatba volt fogva.

- Elkelt 15 aranyért – jelentette ki vidáman a „gazdám”. Végigfutott rajtam a hideg. Feléfordultam, hogy felmérjem, meg tudok-e menekülni és akkor olyan láttam, amire nem számítottam. Apa…

Apám szemben állt a kereskedővel és kifizette neki értem a fizetséget, felém fordult.

- Tilio, hozd a lányt! – adta ki az utasítást a kísérőjének.

Hozzám sietett Tilio, finomnak nevezhetően megfogja a karomat és elvezett az apám irányába, majd mellette. A kísérőm egykorúnak tűnt velem, de mégis a pillanatra látott világos szeme sokkal idősebnek mutatta. Kecses lépésekkel haladt előre és kerülgette az embereket. A piac mellett haladtunk végig addig, míg a tér végén meg nem látta a három lovat, akkor éles kanyart vett és a lovaknál megtorpant.

- Tudsz lovagolni?  - fordult felém. Finoman megpaskolta a közelében álló állat marát.

- Igen – feleltem félénken. Nem értettem az egész szituációt.

- Akkor hajrá! – nyomta a kezembe az egyik lónak a szárát. Felnéztem a fekete szépségre, majd megsimogattam az orrát. Megkerültem és felszálltam rá. Tilio elindult előre az ő barna lován. Hol van apa? Forgolódtam körbe, de nem láttam sehol. A fiú nem nézett hátra továbbra se, magabiztosan vezette előre a lovát.

- Hogy kerülsz ide? – hallottam meg mellőlem az apám hangját. Felé kaptam a fejem. Csak most néztem meg jobban, ezért egy kicsit meglepődtem, hogy milyen fiatal. Még csak most tölthette be a harmincas éveit.

- Ide dobott ki… – végignéztem, ahogy felpattan a saját állatára, majd mellém lépked.

- Majd a várban tovább beszélgetünk, de most menjünk – vágtába kezdett és elhagyott.  Gyorsan utána indultam.

Egy közepes birtokhoz értünk, ami szépen karban volt tartva. Csak pár fa növekedett a közelében a többi jó egy kilométere helyezkedett el. Egy lovászfiú rohant felénk, aki elsőnek megfogta az apám lovát, ő gyorsan le is szállt róla. Hozzám jön, majd lesegít a lóról.

- Ez itt a birtokom. Itt fogsz szolgálni, de elsőnek beszélgessünk a dolgozószobában – jelentette ki hangosan és szigorúan, de meg is fogta a karomat és elindultunk.

A szolgák kíváncsian meredtek rám. Tudtam, hogy ebben a korban tiltott volt, hogy egy férfi és egy nő egy helyen legyen kísérő nélkül, még akkor is, ha az csak egy szolga volt. Nem nézett rám, hanem gyorsan végigrohan a helyiségeken. Csak kapkodtam a fejem a különböző helyiségeken keresztül, de mindig csak egy színt, egy jellegzetes bútordarabot tudtam felfogni. Végül egy sötét színű szobában álltunk meg. Ez a dolgozószoba.

- Mikorról jössz? – hangja és az arckifejezése teljesen megváltozott, izgatott lett. Az asztal túloldalára sietett és helyet foglaltunk.

- Az 587. tűz évéből – nálunk a kínai hagyományhoz hasonlóan voltak az évek, csak nálunk nem állatok voltak, hanem elemek: a föd, a víz, a levegő, a tűz, és az eszencia.

- Óh! Az nincs is messze – dőlt előre. Igen, nem volt messze, de ő már nem volt velem és anyával.

- Hát igen, de semmi nem változik Őshonban – mosolyogtam rá és próbáltam rájönni, hogy tudja-e, hogy a lánya vagyok.

- Az Őshon, az mindig Őshon – nevette el magát az ősi viccen. Boldog voltam, mert utoljára tizenegy évesen láthattam utoljára a boldog arcát és azután soha többé nem tért vissza a felderítésből. Nem bírt sokáig ülve maradni, hanem felrugaszkodott és járkálni kezdett össze-vissza. Mosolyogva figyeltem a mozdulatait.

- És milyen itt? – tudtam, hogy furcsa a kérdésem egy idegenhez képest, de kíváncsi voltam a gondolatira.

- Hát jó, de nekem már van családom, akiket csak napi öt órában láthatok és azonkívül itt tengetem az életemet. Szeretek itt lenni, de hiányoznak a kincseim és velük szeretnék több időt tölteni. Na, de te is felderítő vagy? – indult el a szoba túlsó végébe és töltött két pohár alkoholt a vitrinből – Ezt meg kell kóstolnod! – nyújtotta nekem az egyik kristálypoharat, amit boldogan vettem el.

- Én nem vagyok az. Nem lehettem, anya nem engedte – belekóstoltam az italba – Finom.

- Hát igen, de hogy ezek a nemesek mennyit isznak – megittuk azt a kevés italt, majd eltűntette a poharakat – Menned kellene. Láttam egy csúnya púpot a tartódon, jobban jársz vele, ha lejegeled – mellém lépett, a kezét nyújtotta és felhúzott – Menj! Én meg úgy teszek, mintha itt se lettél volna, de ne gyere vissza a tizenhatodik századi Franciaországba. Viszlát! – indított előre.

- Viszlát! – koncentráltam egy kicsit, majd kinyújtottam a kezemet és létrejött az átjáró – Szeret a családod és még mindig egészségben vannak! – tudtam, hogy apának csak ez számit, majd hazautaztam.

A nappalinkban landoltam, pont a családi képünk előtt. Végighúztam az ujjamat a képen. Hiányzik, de tudom, hogy legalább most már nyugodtan halhatott meg, mert egy idegen elmondta a jövőből, hogy az ő kincsei rendben vannak. Szomorú mosolyra görbült a szám.

- Óh, Ella! – kiáltotta fel anya, felém futott és átölelt.

- Nyugi, anyu! – öleltem vissza – Semmi bajom! – még másik két test csapódott nekem.

- Nem tudtunk utánad menni…- kezdett bele Aaron.

- Miután eltűntél az anomáliában és… - folytatta Jack.

- Ilyen még nem történt, és nem tudtuk, hogy mit csináljunk, ezért hazajöttünk – túrta bele az arcát a hajamba.

- De te itt sem voltál – fejezte be Jack, majd megtalálta a púpomat, mert finoman végig simította rajta az ujjait – Hozok jeget! – és elsietett mellőlem.

- Oké – bontottam ki magam a maradék kettő öllelő karjaikból.

- Mi történt? – fogta meg anyu az arcomat, hogy jobban megnézzen.

- Nyugi! Nincs bajom. Csak egy kicsit eladtak – nevettem el magamat, de nem sokáig, mert Jack egy kicsit erősen nyomta a tarkómra a jeget – Aú!

- Mesélj! – adta ki egy kicsit dühösen a „parancsot”.

De hallgattam rá és meséltem. Apámról nem meséltem nekik, mert anyunak akartam elsőnek elmondani, amikor csak kettesben leszünk. A fiúk majd csak utána kerülnek sorra.

Miután mindent elmeséltem, az ikrek hazamentek, csak én maradtam és anya. A kanapén ültünk és meleg teát iszogattunk.

- Anyu – szólaltam meg félve – az idegen utazó, akivel találkoztam. Az apa volt…

Anya nem válaszolt semmit, és néma csendbe burkolózott a nappali. Éreztem, ahogy közénk vastag, jéghideg fal épül fel…