Lakótárs

Az álmomból léptek zaja keltett fel. Vártam még pár percet, hogy biztos legyek abba, hogy az jutott be a lakásba, akit már egy ideje vártam. Hangosan esett az asztalra egy kulcscsomó, majd egy nagy puffanást hallottam. Tudtam, hogy ő az.

Sietve pattantam ki az ágyból és ott is voltam mellette. Ő csak felnézett rám és vigyorgott. Az egész testét sérülések borították. Leguggoltam mellé. Nehezen vette a levegőt.

- Remélem, hogy megtudsz, majd foltozni – tolta el magát a faltól, de csak grimaszokat vágott és visszadőlt.

- Mint mindig – sóhajtottam. Már nem tudtam a helyezettén pánikolni túlságosan régóta jelent meg így előttem.

- Köszönöm… - lehelte halkan.

Felkapartam a fal mellől, majd leültettem a kanapéra. Leszedtem róla a felsőt, majd a nadrágot is. Ahogy megfosztottam a ruhától jöttem rá megint, hogy több volt rajta mások vére, mint az övé. Egyetlen csúnya sebbe a bal combján volt. Mindenhol máshol csak kisebb vágások és zúzódások voltak.

Elmentem az orvosi ládikámért, amit még apától szereztem meg nagy nehezen. Csendbe neki álltam ellátni a sérüléseit. Most már rutinosan csináltam, ezért nem is voltam zavarba és nem is remegett a kezem az aggódástól.

Nem ismertem igazából a lakótársamat. Csak a nevét tudtam és azt, hogy veszélyes, de még is mindig pontosan fizette az ő részét még akkor is, ha csak pár napokat töltött benne és a többit eltűnve tengette. Elsőnek még megijedtem, hogy eltűnt vagy lelépett, de amikor új lakótársat akartam megjelent. Közölte, hogy nem kereshettek új embert, majd újra eltűnt. Féltem tőle elején, de most már hozzá szoktam.

- Kérlek, te ne legyél olyan, mint a többiek! – súgta halkan és végig simított az arcomon. Felnéztem rá, mert teljesen belemerültem a sérülései kezelésébe.

- Milyen, SeHun? – húztam fel az egyik szemöldökömet kérdően, de folytattam a mellkasa kezelését.

- Rideg – mondta ki nehezen, miután hozzá nyúltam az egyik zúzódásához.

- Te tettél ilyené – tettem le a rongyot, majd felálltam és pakolni kezdtem a véres dolgokat.

- Tudom – állt fel és bement a szobájába.

Sóhajtottam, de folyattattam a rendtevést. A ruháit bedobtam a mosógépbe és felmostam a konyhát. Az asztalnál ülve próbáltam összeszedni magam. Már elfáradtam abban, hogy mindig csak sebesülten láttam. Nem volt köztünk semmilyen kapcsolat, de még is féltem, hogy egyszer nem tér többé vissza hozzám. Ökölbe szorult a kezem.

Felálltam, majd utána mentem, hogy biztosra menjek, hogy jól van. Óvatosan nyitottam be. Az ajtónyitódásra felém nézett, de nem szólalt meg. Tettem még pár lépest és leültem az ágya szélére. Gyöngyözött az arcán az izzadság. Lázas volt.

- Miért nem szóltál? –álltam fel, de megfogta a kezemet és visszarántott.

- Felesleges lett volna, mert mindjárt elmúlik – az arcához emelte a kezemet.

- Megváltoztál.

- Csak rá jöttem, hogy mi az értékes – hunyta le a szemeit, de ezzel együtt a szívem is megállt egy pillanatra.

- És mi az? – arcát kezdtem vizsgálni, de az arckifejezése nem változott.

- Nem a munka az biztos – mondta komolyan, majd felnevetett.

- Soha nem gondoltam, hogy van munkád – ismertem be őszintén. Az hittem, hogy egy bűnöző.

- Pedig van, és ha tudnád mi az! Nem hiszem, hogy kiengednél házból, de talán büszke is lennél rám. De csak talán… - egyre halkabban kezdett beszélni. Az agyamban rengeteg gondolat futott végig, és megremegtem.

- Ki vagy? – ejtettem ki halkan.

- Remélem, hogy jó… - nem tudta befejezni, mert a láz és a vér vesztesség kimerítette.

Még pár percig hagytam, hogy a kezemet fogja, majd felálltam és kimenekültem a szobából. A fürdőszobáig meg sem álltam. A kagylóra támaszkodtam, de ellöktem onnan magamat és arcot mostam jég hideg vízzel, hogy megtisztítsam a gondolataimat. Kinyitottam a mosdó feletti szekrényt és kivettem belőle a lázcsillapított és a vastabletákat.

Visszamentem hozzá. Nem hagyhattam, hogy miattam szenvedjen, mert szétcsúsztam attól, amit mondott. Lepakoltam mindent az éjjeliszekrényre és finoman ébrezgetni kezdtem.

- SeHun, kelj fel! Hagy tudjam beadni a gyógyszereket – ráztam meg finoman a vállait.

Egy olyan ösztönös mozdulattal ragadta meg a karomat és dobott le maga mellé, majd került fölém, hogy lélegezni is elfelejtettem. Hirtelen a foglya lettem. Elsőnek még vérszomjasan nézett rám, majd ellágyult az arcvonásai és a fejét a mellkasomra ejtette.

- Sajnálom! – éreztem a meleg leheletét a csupasz bőrömön.

- Rosszat álmodtál? – próbált nem foglalkozni a forró homlokával és meleg lélegzetével, amik a bőrömet érték.

- Igen – éreztem, ahogy az ajkai is hozzám értek.

- Még mindig lázas vagy. Hoztam gyógyszert vedd be! – elfordítottam a fejemet, hogy nem keljen látnom, ahogy fölém tornyosul.

Finoman megfogta az államat és maga felé fordította az arcomat. Homályos volt a tekintette a betegségtől. Lehajolt az ajkaimhoz, de még is megállt mielőtt összeértek volna. Sóhajtott egyet, majd elengedett és mellém feküdt.

- Azt hiszem, nagyon kellenek azok a pirulák – nézett a szekrényre, de nyúlt értük.

- Adom! – hajoltam át fölötte.

Hirtelen megfogta a tarkómat még mielőtt elértem volt a szekrényt, majd lehúzott magához és a számat az övére nyomta. Megdöbbentem. Soha se gondoltam, hogy ilyen fog köztünk történni. Megmozdította a száját és ezzel együtt lehunytam a szemeimet. Nem tudtam, hogy mit teszek. Miután érezte, hogy nem ellenkezek bátrabban csókolt meg. Óvatosan a hátamra fordított és fölém kerekedett. Egyre jobban kapaszkodott belém, mintha a következő pillanatba eltűnhetnék. Az ajkaimról áttért a nyakam kényeztetés és egyre lejjebb haladt, de hirtelen megállt.

- Nem tehetem ezt veled - távolodott el.

- Mit? - néztem rá értetlenül - Miért? Nem feküdhetsz le velem? Van barátnőd? - kérdeztem összevissza. Eddig még soha nem vágytam rá, hogy ilyent tegyen velem, de most nem akartam elengedni.

- JiHyun, te butus! - csókolt meg egy pillanatra - Nincs barátnőm, mert nincs rá lehetőségem és nem is akarok senki. Sajnos a munkám miatt nem szerencsés, ha van. De... egyszerűen nem tudtam tovább türtösztetni magamat. Szeretek veled lenni még akkor is, ha csak ritkán tudok megtenni. Néha csak ez tart életbe, hogy haza jöhetek hozzád – fogta meg kétoldalról az arcomat és a hüvelyk ujjaival simogatta az bőrömet.

- Ó! – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Ó, az ám! – nevetett rajtam, majd eldőlt mellém – Tudod, hogy mennyire fáj a lábam a késszúrástól? – kezdte el simogatni a combját.

- Nem tudom, de jobban kéne vigyáznod, mert ha így folytatod nem sokáig foglak ápolni – szidtam le. Nem akarom, hogy egy nap ne jelenjen meg.

- Nem is láttalak még igazából aggódni! – támaszkodott fel a könyökére és csábítóan mosolygott rám.

- Fog be! És vedd be a bogyókat! – másztam ki az ágyból és mentem oda az éjjeli szekrényéhez.

Végig engem figyelt és mosolygott. Furcsa volt az egész helyzet, de élveztem. Felkaptam mindent, majd a kezébe nyomtam. Mint egy jó kis gyerek bevett mindent és rá megitta a vizet. Mondott egy köszönömöt, majd elhelyezkedett és egy pillanatra hunyta le a szemét, de már nem nyitotta ki újra, mert elaludt. A fáradtság győzőt. Még pár percig néztem, majd én is nyugovóra tértem.

Egy teljes hónapig velem maradt és nem ment el sehova. A sérülési gyorsan gyógyultak. Az eddig megismert mogorva stílusa is teljesen eltűnt és egy vidám, boldog énjét ismerhettem meg. Minden vele töltött pillanat egy-egy újabb felfedezés volt vele kapcsolatosan. Élveztem, de mindig rettegtem, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor feláll és elmegy. Mert tudtam, hogy ez a mozzanat is el fog jönni.

Sajnos erre a pillanatra nem kellet sokat várnom. Egy pénteki nap volt. Vele szembe ültem az ölében és hevesen csókolóztunk, amikor megszólalt a telefonja. Azonnal a hangirányába kaptuk a fejünket. A mobilja azóta van az ebédlőasztalon, amióta éjszaka sebesülten betoppan és azóta egyszer sem szólalt meg. Mind a ketten tudok, hogy ha újra megszólal, majd akkor az azt jelenti, hogy SeHunnak itt kell hagyni addig, míg még egyszer nem jelenik meg sebesülten és én ezt nem akartam.

Még egy fél pillanatig néztünk a csengő telefont, majd egymásra pillantottunk. Ő szomorúan nézett rám, míg én biztosra tudtam, hogy kétségbeesetten nézek.

- Nem lesz semmi baj! – fogta meg két oldalról az arcomat és húzott vissza egy gyors csókra.

- Ne vedd fel! – mondta halkan, de tudtam, hogy úgyse ér semmit. Már döntött.

Lesegített az öléből, majd felkapta készüléket és a szobájába vonult. Nem telt bele sok idő és a szokásos „kéménygyerek” stílusában jelent meg. Elindult felém, de én csak némán ráztam a fejem. Nem akartam elengedni, mert úgy éreztem, ha most elengedem, akkor soha többé nem jelenik meg.

- Sajnálom! – nyomott egy utolsó csókot az ajkaiamra, majd elhagyta a lakást.

Még jó darabig csak ültem a kanapén és próbáltam fel fogni, hogy lehet, hogy a több mint egy hónap csak egy álom volt. Annak kellett lennie.

Idő kegyetlen volt velem, mert csak úgy szaladtak a hetek, de ő még mindig nem jelent meg. Nem mertem kimozdulni a lakásból, csak akkor hagytam el, amikor munkába kellett mennem. Bármennyire vártam, de nem jelent meg. Az napjaim szürkék lettek.

Több mint két hónap után egyszer csak megszólalt a csengőm. Izgatottan, de még is furcsállva rohantam oda. Ő soha sem csengetett. Kapkodva kinyitottam az ajtó, de nem ő állt ott, hanem nála pár évvel idősebb ugyan olyan szőke hajú férfi.

- JiHyun? – kérdezte érdeklődően.

- Igen – álltam be az ajtóba.

- Szia! Kris vagyok, SeHun társa – az álam a földön koppant.

- Hello! – szólaltam meg félénket és újra a férfira néztem. A férfi öltönyben volt és nem úgy nézett ki, hogy valaha is SeHun szóba állt volna vele.

- Tudnánk beszélgetni bent? – lépett közelebb hozzám.

- Sajnálom, de nem! Majd szólok neki, hogy Ön kereste! – akartam becsukni az ajtót, de Kris betette a lábát a résbe és rám mosolygott.

- Nem! Én sajnálom, JiHyun! Ezt elfelejtettem megmutatni – kért tőlem bocsánatot és elővett egy jelvény. Zsaru volt.

- Mibe keveredett? – nyitottam ki az ajtót, mert most csak ettől a férfitól várhattam a segítséget.

- Szerintem jobban lenne, ha leülnénk – sietett előre a lakásba, majd mintha tudnál, hogy van a nappali arra felé vette az irányt.

- SeHun…

- Sajnálom… - épphogy utolértem, de ő már ült a kanapén és szomorúan hajtotta le a fejét.

- Se… - megint megállított.

- Sajnálom, JiHyun... SeHun életét vesztette…

- Meghalt?! – csak az lebegett a szemeim előtt, hogy meghalt.

Hirtelen szédülni kezdtem, de Kris gyorsan elkapott és maga mellé ültetett. Nem éreztem, de már arcomat könnyek áztatták. Egy fájdalmas hang jött ki a torkomon és még jobban megeredtek a könnyeim.

- Sajnálom… Nem tudta senki, hogy ennyire bele merült. SeHun rendőr volt, beépített rendőr. Nem mondott senkinek semmit csak tette, amit szerinte helyes volt és ez került az életébe is… - a férfinak is nehézkesen ment a beszéd és a kusza mondataiból is csak azt fogtam fel, hogy SeHun egy rendőr volt.

- De… - nem jött több hang a számból.

- Ezt itt hagyta neked – vett elő egy borítékok a kabát zsebéből, majd az ölembe tette – Olvasd el! Ő írta a halála előtt pár nappal, mintha már érezte volna, hogy többé nem térhet vissza hozzánk! – felállt, majd lepillantott rám – Sajnálom! – még egyszer megismételte, majd egy puszit lehelt a hajamra és távozott a lakásból.

Lenéztem a borítékra, majd ügyetlenkedve kinyitottam.

„Kedves, JiHyun!

Ha ezt a levelet valaha olvasod, az azt jelenti, hogy már nem élek vagy mind a ketten megöregedtünk és összeszedtem a bátorságomat, hogy megmutassam ezt a béna levelet neked.

Mivel rosszabbikra számított, ezért muszáj valamit elmondanom, amit személyesen nem mertem.

Imádtam veled lenni. Te voltál nekem a paradicsom a sok mocsok között, amit napi szinten láttam az utcán. Mindig hozzád akartam menekülni, hogy a gyönyörű mosolyod eltüntessen minden rosszat, amit az nap láttam.

Nem akartam elmenni, amikor ott voltunk a kanapén kettesben, de tudtam, hogy te nélkülem is erős leszel és utánam is talpra állsz, de a világot féltetem, hogy az én kis segítségem nélkül még jobban a sötétségbe borul.

Nem hagylak így sem egyedül. Ott van a legjobb barátom és egyben társam Kris, akit bármikor, amikor segítségre van szükséged, hívhatod és ő jönni fog hozzád. És meg add mindent, amit én nem tudtam. Pluszban még rád hagyok egy bankkártyát, amin annyi pénz van, hogy bőven eltudsz vele élni jó hosszú ideig.

Szeretlek,

SeHun”