Miracles (Csodák)

    Ismerős az az érzés, amikor nyugodtan fekszel az ágyban és számodra a világ mindenségénél is fontosabb személy nyugodt szívverését hallgathatod? Az egész testedet eltölti a megnyugvás és a boldogság? Számomra is ismerős ez az érzés, ami az egész testemen végig fut. Csak nem fekszik mellettem az, aki ezt okozza, hanem bennem található, az egész szíve az enyém lett.

  Lassan ébredezni kezdtem. A gyógyszerek hatásai másodpercenként egyre gyengébbek lettek, aminek az lett a következménye, hogy éreztem egy szúró érzést a mellkasomnál és egyre több érzékszervem lépett újra működésbe. Óvatosan nyitogattam a szemeimet, csak a fehér kórházi szoba fogadott. Fel akartam emelni a fejemet, de ez a mozdulat nem ment, mint más egyéb sem. Még pár percig ébren voltam, majd újra álomba merültem.

    Mindenhonnan mozgolódást és emberi hangokat hallottam. Rögtön felpattantak a szemfedőim és a családom meg még pár orvos került a látómezőbe. Amikor észrevették, hogy őket nézem, anyám azonnal szorosan átölelt.

    - Jaj, kicsi! – sírni kezdett a nyakamban.

    - Anya, megfulladok! – toltam el magamtól – Nyugi, tudod, hogy tőlem soha nem fogtok megszabadulni - egy kicsit ördögi mosoly ült ki az arcomra, de pillanatokon belül eltűnt, mert fájdalom nyílalt bele a szívembe.

    Azonnal odakaptam. Az egyik orvos visszanyomott az ágyra, míg a másik a szívemet hallgatta meg. Pár percig néma csend volt, majd az, aki megvizsgálta a szervemet, egy sóhaj után megszólalt.

    - Azt hiszem, hogy a lánya szervezete nem tudja befogadni az idegen szervet – mondta csalódottan.

    Én csak megdermedtem, a szüleim az orvosokkal kiabáltak. Tudtam, hogy mit ígértek nekik az orvosok. „Csak egy sima műtét lesz és a lányuk újra rendbe jön.” Persze, az én szüleimmel nem voltak olyan őszinték, mit másokkal. Egy befolyásos család gyereke vagyok és nem mondhatták azt nekik, hogy százból csak tíz arra az esély, hogy sikerül a műtét. Úgy látszott, hogy pont nem voltam benne a tízben.

    Csalódott voltam, hogy a beavatkozás nem sikerült. A félelem hatalmába kerített, a haláltól való félelem. Soha nem tartottam attól, hogy egyszer itt kell hagynom az élők világát, de most egyenesen rettegtem és a legrosszabb az volt, hogy bármennyire akartam, nem fogok tudni meggyógyulni. A szívem már rég nem volt a helyén és most az új sem akart engem.

    Gondolataimból visszatérve arra figyeltem fel, hogy mindenki kérdőn nézett rám. Apám szemében csak a kíváncsiságot láttam, míg az anyám egy helyeslő válaszra várt, de az orvosok lélektükre lemondó volt.

    - Na, mit válaszolsz? – jött kicsit közelebb anya.

    - Mire? – kérdeztem unottan.

    - Haza jöhetsz, de csak saját felelősségre és édesanyád érdekli a válaszod – fejtette ki apám diplomatikusan, mint ahogy általában szokott beszélni, egyszerűen gyűlöltem.

    - Nem mindegy, hogy mit mondok?! Úgyis az lesz, amit anya akar. Nekem nincs beleszólásom a dolgokba – mondtam felháborodottan, mert az ilyen szövegeivel mindig fel tudott idegesíteni, majd sértődötten az orvosok felé fordítottam a fejemet – Engedjenek csak haza! – suttogtam halkan – Úgysem jó a szívem – e szavakat már csak magamnak mondtam csalódottan és inkább visszaaludtam, de még hallottam anyám diadalmas hangját.

    - Akkor holnap jövünk érte! – nagy hanggal csapódott be az ajtó.

    Azért az orvosok még a szüleimet rábeszélték, hogy legalább pár napot maradjak. 3 nap után jöttek értem és hazahoztak. A dokik csak egy halom gyógyszerrel engedtek el, amit percre pontosan elmagyarázták, hogy mikor kell bevennem.

    Apránként ébredeztem, ahogy a fájdalomcsillapító hatása eltűnt a szervezetemből. Igaz, hogy több napja volt a műtétem, de még mindig fájt a heg a mellkasomon. Kinyitottam a szemeimet, majd az ablakom felé fordultam, ahol már el voltak húzva a függönyök. Biztos valamelyik szobalány elhúzta. Pár pillanatig csak a vakító fényt láttam, de a szemeim gyorsan megszokták, ezért egy férfi alak is megjelent az ablakban. Egy kisebb mosoly húzódott az ajkaimra, de ahogy jobban néztem rá kellett jönnöm, hogy ő nem az, akire én gondoltam. Feltornáztam magam és hozzá szóltam.

    - Te meg ki vagy? – kérdeztem bunkón a reggeli rekedt hangommal.

    - Jó reggelt! – fordult meg – Én inkább így kezdeném a beszélgetést – nem volt semmilyen érzelem az arcán, de mégis nyugalmat árasztott.

    - Nem igazán érdekel. Csak tudni akarom, hogy miért vagy a szobámban és ki vagy – ugyan olyan maradt a hangom és a szemeibe meredtem.

    - Jöttem neked segíteni, hogy még sokáig az emberek között tudj lenni – lépett közelebb hozzám.

    - Vagyis orvos vagy? – nem reagált rá – Ezt… – egy szobalány rohant be a szobámba és az éjjeliszekrényemre letette az aznapi piruláimat, majd sebesen átrohant a szoba másik részére, de keresztülment az ismeretlen férfin, aki meg sem rezzent.

    Megfagytam. A lány csak beljebb húzta a sötétítőket, majd egy mosoly küldve felém távozott, de én továbbra is csak a férfit bámultam. Csak egy halvány görbület jelent meg az ajkain és még közelebb jött. Mindig erős voltam, de most megijedtem és pánikolva hátráltam az ágyon. Ő csak leült az ágyam szélére és a hatalmas tenyerét a mellkasomra tette, pont a hegre.

    Az érintése hideg volt, amitől még inkább nem tudtam semmire reagálni. Észre sem vettem, hogy a fájdalom teljesen eltűnt a szervezetemből és csak nyugalom kerített hatalmába. A szemkontaktust továbbra is tartottam vele.

    A barna szemei nem mutattak érzelmet elsőre, de ahogy egyre jobban néztem egy kis aggódást leltem fel benne. A szemeitől elszakadva az arcát vizsgáltam meg, de azon sem voltak fellelhető igazi érzelmek csak az a „báb” mosoly. A sötét, rövid szőke haja két oldalon fel volt nyírva. Ruházata egyszerű volt: egy fehér könyékig feltűrt póló, egy szűk, fekete nadrág és egy sportcipő.  Jobb keze az ölében pihent és pár ujján gyűrűk voltak, míg a másikon, ami még mindig a mellkasomon volt, pár karkötő helyezkedett el.

    - Tudod, hogy az én szívem van benned? – kérdezte kíváncsian.

    - Nem – feleltem halkan. Még mindig a nyugalom irányított.

    - Csak akkor élhetsz tovább, ha megváltozol – nyomta meg egy kicsit erősen a műtét helyét – Mert különben meghalsz – erre a mondatra felkaptam a fejemet és az ő rideg tekintetébe meredtem.

    - Mi vagy te?! Isten?! Hogy megmond, mikor halok meg – keltem ki magamból és egy pillanat alatt eltűnt a nyugodt légkör – És leszállhatnál a mellemről! – addig észre se vettem, hogy a nagy tenyere félig beterítette a mellemet. Azonnal lelöktem azt és dühösen méregettem rá, de ő csak nevetett.

    - Nem vagyok Isten, de Isten terménye vagyok, mint te – hagyta abba a kacagást – Angyal lennék – mutatott végig magán.

    - Ja, és akkor én meg egy ördög – flegmán ejtettem ki a szavakat és a mellem alatt összefontam a karjaimat.

    - Nem vagy messze attól, hogy a pokolba kerülj – vált komollyá. Egyre fagyosabban nézett rám.

    - Akkor mutasd meg a szárnyaidat! – biztos voltam, hogy megőrültem, mert képzeletemmel beszélgettem, de mégis kíváncsi voltam, hogy milyenek a szárnyai.

    - MinJi, kivel beszélgetsz? – lépett be a szobába a velem egykorú szobalány, akivel jóban voltam.

    - Senkivel – fordultam felé ijedten, de ő csak aggódva nézett rám.

    - Biztos? – jött közelebb.

    - Igen – helyeseltem magam, majd mellettem lévő helyre paskoltam. HaRa, a szobalány, mosolyogva foglalt mellettem helyet.

    - Jól vagy már? – nézett a felsőtestemre, mert a pizsamám alul kilátszott a leragasztott seb.

    - Persze – mosolyogtam rá.

    - De szép mosolyod van – csodálkozott el a másik oldalon a férfi – Többet kellene ezt az oldaladat mutogatnod – bólogatott – Ez a cél! – jelentette ki végül.

    - Mi? – akadtam ki a mondatára.

    - Csak azt kérdeztem, hogy be vetted-e gyógyszert? Én… - kezdett el szabadkozni a jobbomon helyet foglaló.

    -  Nem… - nem tudtam, hogy magyarázzam ki magam – Nem neked mondtam – nyögtem ki.

    - Akkor meg kinek? – nézett rám értetlenül. Nem akartam nekik elmondani, hogy látok egy alakot, ezért az agyamba mélyedtem kifogásokat keresni.

    - Még nem vettem be. Lennél szíves hozni egy pohár friss vizet? – nyomtam a kezébe a poharat, majd kicsit meglöktem a saját fürdőszobám felé. Ahogy hallótávolságon kívül került HaRa, az alak felé fordultam – Lennél olyan kedves, hogy ha van, valaki a közelemben nem beszélnél hozzám? – kérdeztem egy kicsit gúnyosan.

    - Persze – csapott rá a combjaira, majd felállt és egy kicsit meghajolt – Kris vagyok – egyenesedett ki, eddig nem vettem észre, de nagyon magas volt – Kezdő angyal vagyok és én fogok neked segíteni, hogy jó útra térj – befejezte a magyarázatot, majd visszasétált az ablakhoz és kifelé bámult úgy, mint reggel.

    - MinJinek hívnak – suttogtam halkan.

    Továbbra is őt bámultam, pontosítva a hátát. Nem tudtam felfogni, hogy most csak én látok egy angyalt. Most már értettem azt a nyugalmat, ami belőle áradt. Kicsit magamhoz téríteni csak a szobalány volt képes, azzal, hogy letette mellém a friss vizet.

   - Tessék – nyomott bele mindent a kezembe, amiket azonnal be is vettem és ráittam a hűsítő folyadékot, de a szemeim még mindig őt figyelték – Aludjál még egy kicsit – fektetett vissza az ágyamba és tarkart be, majd pillanatokkal később távozott a szobából. Pár percig még őt láttam, majd elaludtam.

   Így ismerkedtem meg vele. Soha nem hittem az ilyenekben, de most már hiszek. Azóta mélyen az emlékezetembe égett az, ahogy áll az ablaknál és a tájat tanulmányozza. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, csinálod folyton ezt? Erre a válasza csak az volt: Ilyenkor érzem, hogy újra élek…

   Napok, hetek és hónapok csak úgy teltek egymás után. Lassan meggyógyultam és a társági életnek is újra részese lehettem. Ez alatt egyre jobban elviseltem Krist, majd élvezni is kezdtem a társaságát. Élveztem azt, hogy láthattam, ahogy egyre több képessége lesz attól, hogy helyesen terelgetet az életben. Bármennyire tagadtam előtte, hogy változtam, amit én is észrevettem magamon. Csak egy kicsit volt észrevehető, de ő ezt is kiszúrta.  Segített nekem visszatérni az igazi életbe, ami nehezebb volt, mint hittem. Az „új” életnek veszteségei is voltak, de ezt ő mind elfeledtette velem.

    Vidáman tértem haza a suliból. Boldog voltam, mert tudtam, hogy jövő héten fogok elballagni a gimnáziumból és már vártam, hogy láthassam őt, amint megint kifelé bambul és mögé tudjak lopózni, majd megijeszteni. Bárhogy is volt angyal, de mindig meg tudtam ijeszteni. Gyorsan szedtem a lábaimat a lépcsőn fel, ami a szobámhoz vezetett. Az ajtónál lefékeztem és bedugtam a fejemet, de nem láttam az ablaknál, ezért még jobban kinyitottam a falapot, de még így sem került a szemem elé.

    - Kris? – forgolódtam körbe a helységbe, de nem jelent meg sehol – Kris! – szólaltam meg hangosabban, de még mindig nem volt válasz – Kris, ne szórakozz velem! – mondtam felháborodottan.

    Továbbra sem jött elő sehonnan. Idegesen jártam körbe az én „kis lakosztályomat”, de sehol nem leltem meg. Többször is megnéztem mindent, mint ahogy egy elveszett tárgyat szoktak keresni, de semmi. A szíve azt súgta, hogy minden rendben van, és nem kell megijednem, de az eszem nem ezt diktálta. Már akkor kiabált a hiánya miatt.

    Ahogy telt az idő biztos lettem benne, hogy nem fog visszajönni. Erre a gondolatra a könnycsatornáim megeredtek. Soha nem gondoltam, hogy egyszer itt fog hagyni. Az ágyamnak dőltem és a felhúzott térdemre hajtottam a fejemet. Hagytam, hogy könnyeim még jobban a felszínre jöjjenek.

    - Most komolyan nincs szárnyaid? – akadtam ki, majd kitört belőlem a nevetés.

    - Nagyon vicces – mondta ironikusan – Csak akkor kapom meg, ha teljesítem az első feladatomat – magyarázta el, hogy miért is szárnytalan.

    - Akkor sajnálom, mert akkor soha nem lesznek szárnyaid – feküdtem el az ágyon és még jobban nevettem, ő csak mellettem ülve nézett le rám.

   - Látom az együttérzéseden is változatni kell – masszírozta meg a halántékát.

   - Na, olyan nincs, meg még sok más ilyen tulajdonságom sincs – lassan a nevetésem alább hagyott…

   - Ezt most ugye álmodom? – pislogtam értetlenül és egyre jobban meredtem Kris karjára, amit fogtam.

   - Mint, ahogy egyszer említettem folyamatosan fejlődők és így a képességeim is – nézett rá a kezemre – A másik, hogy köztünk még kapcsolat is van – bökött finoman a mellkasomra.

   Már el is felejtettem, hogy mivel húzott fel. Éreztem a puha bőrét, amit azt hittem, hogy soha nem fogom tudni megérinteni. Nem volt hideg a bőre, ahogy én gondoltam, hanem melegséget árasztott. Egy apró mosoly húzódott az ajkaimra…

   Idegesen túrtam át sokadszorra a szekrényemet, de nem találtam olyan ruhát, ami teljesen takarta volna a már meggyógyult sebet.  Egy újabb szerencsétlen ruhadarab landolt a földön. Már az összes ruhámat átnéztem, de mindnek mély volt a dekoltázsa. A kiborulás határán voltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy egyetlen ruhám sincs, amit úgy felvehetnék, hogy nem látszódik a műtét nyoma.

    Hirtelen egy barackszínű ing került a látókörömbe. Kris tartotta nekem és én kérdően néztem rá, de elvettem tőle, majd magam elé tartottam és a tükörbe néztem.

   - Eltakarja és szép is – lépett mögém, hogy ő is lássa azt, amit én.

   - Kösz – nyomtam egy cuppanóst az arcára és a fürdőben átvettem a ruháimat.

   Nem volt a stílusom, de nagyon jól állt az ing, ami lazán fedte be a felsőtestemet. Már amikor a műtétre jelentkeztem tudtam, hogy heg lesz, de akkor még nem gondoltam bele, hogy az öltözködésem ez által meg fog változni…

   Lassan léptem be a szobámba. Mint mindig, most is az ablaknál állt. Furcsa gondolat támadt a fejemben. Gonosz mosolyt vettem fel, majd óvatos léptekkel haladtam mögé. Már csak pár lépés volt vissza, ezért a lélegzetemet is visszafojtottam.

   - Kris! – ugrottam rá és ordítottam bele a fülébe.

  Csak egy kisebb kiáltás hagyta el a száját, majd ijedten fordult felém. Nem bírtam ki, hogy ne kezdjek el kuncogni, ezért hamar a felszínre tőrt. Ő csak nézett rám egy darabig és miután leesett neki, hogy megvicceltem, ő is mosolyra húzta a száját. Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megijesztettem-e, mert furcsa csillogást lehetett észrevenni a szemében…

    Még mindig csodálkozva szürcsöltem a turmixomat és meredtem rá. Vidáman nézelődött körbe és itta a jegeskávéját, de felém fordult.

    - Mi van? – kérdezte döbbenten.

    - Áh, semmi csak nem tudom felfogni, hogy egy angyallal ülök egy kávézóban és nem csak én látom, mint eddig – mondtam gorombán és hátra dőltem a székbe.

    - Pedig ez az új képességem, hogy ha akarom, akkor látható vagyok – húzta ki magát picit, amitől egy fintor került az arcomra.

    - Kérdezhetek valamit? – könyököltem fel az asztalra és hajoltam hozzá kíváncsian. Eddig is foglalkoztató kérdés jutott hirtelen az eszembe.

   - Persze – tette le az italát és leutánozta a testtartásomat.

   - Ho-hogy… - nem mertem megkérdezni, de hajtott a kíváncsiság – Hogy haltál meg? – hadartam el, majd lehajtottam a fejemet. Egy halk sóhaj hagyta a száját.

   - Tényleg, tudni akarod? – kérdezte monoton hangon és én csak egyet bólintottam – Miattad – szökött ki egy újabb sóhaj az ajkai közül – Miattad haltam meg, hogy te élj – megfagytam a szavaira és üveges tekintettel bámultam.

    - De… de é-én – dadogtam és még egy értelmes mondatott sem tudtam kinyögni.

    - Nem kell semmit mondanod – szakított félbe – Autóbalesetben vesztettem az életemet, pontosítva a kórházba vezető úton – újra inni kezdte az italát.

   - De azt mondtad, hogy m…

   - Igen, mert az életedért következett be a balesett – tette le az üres poharat. Még mindig üveges volt a tekintettem és csak őt bámultam…

   Sírás kerülgetett. Alig bírtam ki, hogy nehogy kiadjam magamból, mielőtt a biztonságos szobámba érjek. Szokásos helyén állt. Most nem volt semmi lelkierőm, hogy mondjak valamit, így hangtalanul dőltem bele az ágyamba. Azonnal folyni kezdtek a sós cseppjeim. Némán zokogtam, de kis idő múlva besüppedt az ágy mellettem és két kar húzott egyre jobban magához. Bátran bújtam az ölelésébe. A fejem tetején pihentette az állát és a falnak döntötte a hátát.

   - Ssh! – csitított és a hátamat simogatta – Minden rendben lesz – puszilt bele a hajamba.

   - Én szeretem – nyögtem ki halkan és még jobban a felsőjébe temettem az arcomat. Akkor törte össze a szívemet az, akit talán valaha is szerettem.

    - Ne sírj miatta, mert nem érdemelt meg – tolt el magától és nézett bele mélyen a szemeimbe.

    Megdöbbentem, amikor a tekintetünk találkozott, a lélektükrei úgy csillogtak, mintha sírt volna, de egy csepp könny se csordult ki. A sós cseppek azonnal elapadtak, amint tudatosult bennem, hogy mit láttam. A szemeivel együtt velem sírt. Egy gondolat futott végig az elmémen.

   - Ugye velem maradsz mindig? – mondtam ki azt, ami az eszembe jutott. Éreztem, ahogy a teste megmerevedett a karjaim között.

    - Sajnálom, de nem lehet – suttogta alig hallhatóan és lehajtotta a fejét.

    - Miért? – leheltem értetlenül és visszahúzódtam hozzá.

    - Angyal vagyok, és amint befejezem azt, amiért ide küldtek, vissza kell mennem – simított végig a hajamon.

    - Csak egyet ígérj meg – távolodtam el tőle és mutattam fel a mutató ujjamat, ő csak bólintott – Szólj, ha mész, hogy el tudjalak engedni – újra sírva borultam a karjaiba…

  Az utolsó reggelen ő keltett. Finoman simogatta az arcomat. Egy jól eső sóhaj hagyta el a számat, majd átfordultam a másik oldalamra.  Lassan lehúzta rólam a takarót, majd arcomból egy tincset eltűrt.

   - Ébredj, ma van utoljára iskola neked – hangja reggel olyan volt, mint egy édes dallam.

   - Csak még öt perc – fordítottam neki hátat.

   - Álomszuszék – nevetett keserűen, amit nem értettem – Így is hagytalak tovább aludni – ültetett fel finoman.

   - Oké, oké! – tartottam meg magamat és a szemeimet kezdtem el dörzsölni. Kinyitottam a szemfedőimet, de az ő arcán egy keserű mosoly ült – Mi a baj? – nyúltam felé és simítottam végig az arcélén.

    - Semmi – fogta meg a kezemet –, csak ilyen kedvem van – szorította meg az, majd elengedte.

    - Mondtam már, hogy nem szeretem, ha szőkének néznek – láttam rajta, hogy valami baj van, de ő nem akarja elmondani. Gúnyosra vettem a hangomat, amin meg is döbbent.

    - Tényleg semmi – nevetett fel – Menj készülődni – állított fel és finoman a fürdő felé lökött.

   Szúrós tekintettel elindultam készülődni és mindig hátrafordultam egy pillanatra, hogy tudja, nem vettem be.

   Pont kiléptem volna az ajtón, amikor magához rántott és szorosan megölelt. Lassan, de viszonoztam az ölelését és jobban hozzá bújtam.

   - Most már nem mehetek veled, de vigyázz magadra – mondta szomorúan.

   - Oké, Kris – megmosolyogtatott, hogy így aggódott értem.

   - Nem viccelek – fogott még szorosabban, ha az lehetett egyáltalán.

   - Nyugi, nem lesz bajom – távolodtam el, majd lábujjra álltam és egy puszit adtam neki, amit most ő is kivételesen viszonzott – Jó unatkozást! – léptem ki és visszafordulva kinyújtottam rá a nyelvemet…

    Ahogy visszagondoltam a közös emlékeinkre, még jobban erősödött a sírásom. Már most hiányzott az, ahogy grimaszokat vágott, amikor valami olyant csináltam, ami szerinte nem volt helyes. Vagy az, amikor elsőnek ment úgy újra az emberek között, hogy látják őt. Ekkor úgy viselkedett, mint egy gyerek. Az összes oktatása is mély nyomot hagyott a szívemben. Igen, már az ő szíve, az enyém lett. Hirtelen düh gyulladt bennem, azért, mert nem mondta el nekem, hogy itt hagy, pedig megígérte. Megígérte, hogy elmondja, hogy el tudjam engedni, de ő nem tartotta be az ígéretért, amiért nagyon mérges voltam rá.

    Ha tudtam volna, hogy reggel elbúcsúzott tőlem akkor el sem engedtem volna. Örökre magamhoz láncoltam volna. Bármennyire hülyeség lett volna, de magamhoz láncolnám és el sem engedném többé. Igaz is, hogy nem voltam belé szerelmes, de nagyon fontos személy lett számomra.

     Egy pillanatban hűs szellő söpört végig a szobán. Azonnal felkaptam a fejemet és az ablak felé fordultam, ami zárva volt, így értetlenül bambultam előre. Ahogy néztem előre láttam, ahogy föntről hullik le egy toll. Kinyújtottam érte a kezemet és pont a tenyerembe landolt. A hófehér toll tapintása semelyes volt és megnyugvást árasztott. Továbbra sem értettem semmit, de ahogy néztem jobban a tenyeremet rájöttem mindenre. Ez az övé.

    A napok lassan telnek nélküle, de tudom, hogy fentről figyel rám, ami nyugalommal tölt el. Estéként még mindig rá gondolok és várom, hogy egyszer, amikor felébredek, ő csak ott álljon az ablaknál. Hála neki teljesen kicseréltnek éreztem magam. Mondhatni az összes rossz tulajdonságom már a múlté lett. Neki köszönhettem még azt is, hogy új dolgokat kezdek felfedezni a világban. A tollat, amit adott nekem, nagy becsben tartom és a nyakamban mindenhová magammal viszem, ezért most is azt nézem és könnyezve gondolok vissza rá.

    „MinJi, soha több nem lesz esélyed élni, kérlek, használd ki, ameddig lehet!”