Killer (Gyilkos)

   Egy kétségbe esett női sikoly futott végig egy kihalt sikártorba. A nő életlen teste topán puffant a betonon. Vigyorogva guggoltam le mellé és húztam ki a testéből a késemet. Ahogy a fém távozott a szövetek közöl még több vér fröccsent az arcomra. A mosolyom még szélesebb lett. A nő felsőjében meg töröltem a pengét, majd az övembe csúsztattam.

   Az áldozatomról levettem a tekintetemet és előre néztem az utcára. Akármennyire volt hangos a hangja halottnak, de senki sem vette észre és továbbra is sietettek munkába vagy iskolába. Hirtelen jelent meg egy alak a látókörömben. Karcsú vonala vonzotta a tekintetemet. A kék kabátja virított a többi ember szürke viseletétől.  Az agyam egy pillanatra kiürült, majd erős vágy söpörte végig a testemet, de tudtam, hogy most még nem cselekedhetek semmit.

Letöröltem az arcomról a vörös cseppeket, majd visszahajoltam a nőhöz és még párszor beleszúrtam, hogy eltereljem az előző kék kabátos nőről a gondolataimat.

   Unatkozva dőltem neki a pultnak és nézelődtem. Utáltam a munkámat, de valahogy meg kellett élnem, mert a hobbimnak élve nem tudok. A kávézó csengője újra megszólalt, és belépet rajta Ő és egy férfi. Egyenesen felém tartottak. A nő egy mosoly varázsolt magára, míg a férfi komoran nézett engem, majd Ő előkapott egy jelvényt és felém mutatta.

   - Lee nyomozó vagyok, és ő a társam Kim nyomozó – mutatkozott be és még a férfit is bemutatta.

   - Miért jöttek? – a testtartásomat egyenesbe vágtam és a nő szemébe néztem. A sötét szemei vonzották az ember tekintetét és a szép arcáról senki sem gondolta volna, hogy ő egy kemény nő. Még mindig ugyanaz a sötétkék kabát volt rajta.

   - Egy nő találtak holtan pár napja és itt látták utoljára – vágta rá rögtön a férfi. Csak rápillantottam, de már is visszanéztem rá.

   - Nem emlékszik erre a nőre? – a nő finoman megbökte a társát, majd felmutatott egy képet a legutolsó áldozatomról. Csak pár másodpercig néztem és újra eszembe jutottak azok a csodás percek, amiket szerzett nekem azzal, hogy hallgathattam a halálsikolyát.

   - Nem – mondtam végül és pont ekkor megszólalt újra az épület csengője és egy új vendég sétált be és foglalt helyet –, sajnálom, de mennem kell – kaptam fel a tálcát.

   Utolsó pillantás vetettem rá, majd mosolyogva mentem oda a vendéghez. Éreztem magamon a tekintetüket, de nem foglalkoztam vele inkább foglalkoztam a munkámmal.

   Erősen vágtam neki a falnak és fájdalmas, de még is jóleső sóhaj hagyta el a száját. A dzsekimet rángatta le rólam és én a ruháját téptem szét.

   - Basszus, JiMin! – lökött el magától – Most hogy megyek haza?! – dühösen nézegette az anyagot.

   - Sehogy – vágtam rá és elő is kaptam a kést az övemből, majd a torkához szegeztem.

   Egy sikártorban voltunk, ezért senki sem látta, hogy mit történik. Éppen azt a nőt akartam megölni, aki megmentett engem a rendőrök a kérdezősködéseitől. Ahogy a rendőrök eszembe jutottak gondolkozás nélkül húztam végig a kést a torkán, még azt a gyönyörű halálsikolyt sem hallottam.

   - FRANCBA! – mérgemben még jól párszor megvágtam, majd hagytam, hogy az élettelen teste eldőljön. Az egész sikártort vér borította és még véletlenül a kezemet is meg vágtam. Leguggoltam a cafatokra vagdosott nő mellé és ordítani kezdtem – Miért?- nem tudtam fel dolgozni, hogy egy rendőre vettettem szemet, de vonzott a tekintette, és amit sugárzott.

   Nem emlékeztem, hogy kerültem haza, de a telefonom csörgésére keltem. Kinyomtam az ébresztő, majd a csendben meghallottam, ahogy esni kezdett. Szitkozódtam párat az időjárás miatt, de hamar elkészültem. Fél órán belül már a pultnál álltam, és a kicsit nedves hajamat igazítottam meg. Megszólalt a csengő és megint Ő tűnt fel a társával.

   - Mit szeretnének? – meg sem vártam, hogy hozzám érjenek.

   - Be kell jönnie kihallgatásra – már megint a férfi beszélt, de az ő egyetlen szava sem érdekelt.

   - Rosszul fogalmazott a kollégám. – újra egy kisebb bökést kapott a nyomozó – Csak pár kérdést szeretnénk fel tenni egy nyugodt helyen – a kedves mosoly, amit mutatott csak egy álca volt, mert mögötte megbújt egy ravasz személyiség.

   - Nem bánom – mivel nem akartam magamat gyanúba keverni, ezért bele egyeztem.

   - Akkor jöjjön – kikísértek a kávézóból, majd beszálltam a szolgálati autójukba és a kinti borús világot kezdette megfigyelni.

   - Ugye, milyen nyomasztó az ilyen idő? – a határozott hangja eltűnt és egy még kellemesebb dallamot vett fel a hangja.

   - De igen – feleltem halkan.

   - És te Jin, mit gondolsz? – fordult a vezető társa felé, amikor rájött, hogy nem volt sok kedvem beszélgetni.

   - Egyet értek JiMinnel – csak rám pillantott egy másodpercre.

   - Pasik – mondta az egyetlen női tag. Erre Kim nyomozó és én is nyögtünk egyet.

   - Meddig fog tartani ez a beszélgetés? – törtem meg a beállt csendet és hátra söpörtem az előre hullt tincseket.

   - Az a kézén egy vágás? – kíváncsisság sütött a hangjából.

   - Ja, ez? – néztem meg a tegnapi sérülésemet. A tenyerem egy ronda seb volt.

   - Igen – helyeselte. Társa csak nézett bennünket a visszapillantó tükörből.

   - Tegnap béna voltam és elvágtam a kezemet, mert valami elterelte a figyelmemet – mélyen a szemeibe néztem. Abba a pillanatba jutott el a tudatáig, hogy most kivel is állt szembe.

   - Mit csináltál tegnap este, amikor a balesett történt? – Kim nyomozó egyre jobban szorította a kormányt.

   - Egy lánnyal voltam – meg sem vártam a reakciójukat és kiugrottam a kocsiból.

   Gurultam egy kicsit, majd egy fal állított meg. Azonnal felpattantam és futásnak eredtem. A hobbimnak köszönhetően Szöulban levő majdnem összes elfeledett utcát ismertem. Az eső nem akart el állni, hanem még jobban rá esni kezdett.

   A kapucnit ráhúztam a fejemre és lassítottam a lépteimen, hogy ne legyek feltűnő az embereknek. Megálltam az egyik saroknál, mint mindig, amikor vadászni szoktam. Hallottam a magassarúkuk kopogását és biztos voltam benne, hogy mindjárt ide fog érni. Pár másodperc és megjelent mellettem. Egy gyors mozdulat és már egy kés a nyakánál volt, míg a kezemmel szorosan tartottam magamhoz.

   - Egy hangot sem, mert elvágom a csinos nyakát! – halkan suttogtam a fülében.

   - Miért? – az esőcseppeknél csak egy fokkal volt hangosabb, de így is meghallottam.

   - Mit miért? – ugyan olyan csöndesen beszéltem.

   - Miért ölsz? – semmit kétségbe esett reakció. Megfordítottam, majd a falnak löktem, de a kés a nyakától nem mozdult. Csak a szemeimben volt egy nagyon halvány félelem.

   - Szerinted miért? – elvettem végül a nyakától a pengét – Tudod, élvezem, mint minden ilyen elmebeteg – végig húztam az ujjaimat a penge élén, majd visszahelyeztem a bőrére.

   - Ha tudod, hogy beteg vagy, miért nem mész orvoshoz? – közelebb lépet egyet, de megtorpant, amikor érezte a nyomást a torkánál.

   - Szeretek szabad lenni, mint minden ember és miért dobnám el? – egy tincset félre tűrtem – Egyébként minden ugyan úgy működik bennem, mint benned csak ez az én kis pluszom – keserű mosoly jelent meg az arcomon.

   - Vagy is bánnod? – újra megindult és egyáltalán nem zavarta, amikor egy apró vágás keletkezett a bőrén.

   - Mint már mondtam élvezem, ezért nem lehet – még eddig nem beszéltem senkivel ilyenről, ezért furcsa volt, de könnyebb lettem tőle és nem féltem, hogy valakinek elmondja, mert tudtam, hogy ma már nem jut ki élve.

   - De… - valamit meglátott mögöttem. Meg akartam fordulni, de lehúzott magához és megcsókolt.

   A késem a földre esett és még közelebb húztam magamhoz. A karjait a nyakam köré zárta és én a sajátjaimat pedig a karcsú dereka köré. Hirtelen villámlott és egy éles fájdalom nyilallt bele a vállamba. Eltávolodtam tőle, majd hátra fordultam és az Ő társa állt ott lihegve és csuron vizesen, a kezében a pisztollyal.

   - JIN! – kiáltotta fel és hozzá rohant, aki szorosan zárta a karjai közé.

   - Jól vagy, SoRa? – még mindig rám szegezte a tekintetét.

   - SoRa? – olyan szép neve volt, hogy muszáj volt nekem is kimondanom és Ő rám nézett.

   - Hívd a mentőket és a többieket! Én addig vigyázok rá! – Jin szavaira rá nézett és elsietett.

   Kim nyomozó közelebb lépdelt hozzám, de én már nem bírtam tartani magamat és a falnak dőlve lecsúsztam a földre. Minden levegő vétellel fájdalom járta végig a testemet. Odaért hozzám és elrúgta a fegyveremet.

   - Szívedre céloztam volna, ha nem lett volna itt ő! – eltette a fegyverét, amikor látta, hogy harcképtelen lettem.

   - Tudom – ahogy kimondtam a szót vérbuggyant elő a számból és köhögni kezdettem.

   - Remélem hamar ide érnek a mentők – nézett körül és hátra tűrte a vizes tincseit.

   - Mindegy. – alig halható volt a hangom, de ő meg hallotta és lenézett rám – Legyen mindig B terved – egy új kést vettem elő, majd a szívembe mártottam és ezzel együtt egy nagy véradagot köptem ki.

   - NE! – ez az Ő hangja volt. Az eldőlő testemet Ő kapta el.

   - A rohad életbe! – káromkodott a férfi.

   - Szabadság – már csak tátogtam, mert a torkomon egy hang sem jött ki. Könnyes arcára néztem, majd sötétbe borult minden.