Cseresznyevirág szirmok

   A langyos szél újra belekapott a hajamba és átrendezte. A fuvallat nem csak a meleget hozta magával, hanem rengeteg virágszirmot is, amire felkaptam a fejemet és a közelben megláttam egy virágzó cseresznyefát, ami a virágoktól rózsaszínen tündöklött. Igazgatottan indultam el a fa irányába. Másodpercek alatt már ott voltam és közelről élvezhettem az illat áradatott.

    Csukott szemmel forgolódtam, de ennek meg is lett az ára, mert átestem valamin, a fenekemre érkeztem a földön. Nevetve néztem a lábamra, de az arcomról lefagyott a mosoly, amikor láttam, hogy egy lábon estem át. Ijedve néztem fel és találkoztam egy megdöbbent szempárral. A fiú teljesen sötétbe volt öltözve és a kapucni is a fejére volt húzva, de még így is lehet látni, hogy könnyes a szeme és nedves az arcbőrre. Ahogy rájött, hogy az arcát bámulom eltakarta azt a kezével.

   - Kérlek… - szólalt meg rekedten és jobban elrejtőzött a kezei alatt.

   - Sajnálom – vettem le róla a lábaimat.

   - Menj el! – alig hallhatóan mondta.

   - Tudok segíteni? – merészkedtem közelebb.

   - Hm… - rázta meg a fejét.

   - Oké, akkor én megyek – álltam fel –, de ha bármi segítség kell, keres fel – tettem az ölében a gyorsan leírt számomat, de ahogy a papír landolt újra felnézett rám.

   - Nem is ismersz – csodálkozott el.

   - Most már igen – mosolyogtam rá. Nem tudtam itt hagyni összetörten. Volt benne valami, ami maradásra késztetett, ezért nem mesze tőle leültem.

   - Őrült vagy – mondta teljes komolysággal.

   - Lehet, hogy igazad van, de legalább boldog őrült vagyok. – nyújtottam felé a kezemet, amit egy kis gondolkozás után elfogadott – SaRang* vagyok – ráztunk kezet. Az én kezemhez képes az övé hatalmas volt.

   - Szeretet? – bambán mondta ki a szó.

   - Igen, de téged, hogy hívnak? – még mindig egymás kezét fogtuk.

   - TaeHyung – engedte el végül a testrészemet.

   - Mi történt? – próbáltam a szemébe nézni, de nem nézett rám, hanem a pulcsija alját kínozta.

   - Szerintem nem akarod tudni – húzta meg az anyagot, majd elengedte és rám pillantott –, mert különben már attól is rettegnél, hogyha rád néznék, nem hogy megérintelek – fogott meg egy tincset a hajamból, majd játékosan eldobta és hagyta, hogy a többi tincshez visszaessen. Nem tudtam, hogy miről lehetett szó, de már a szavaitól is megijedtem egy kicsit. Bár a szeme még is szeretet mutatott.

   - Úgyse ismersz és, ha valamelyikünk nem akar találkozni a másikkal, akkor sem történik, semmi mivel nem ismerjük egymás, ezért nincs, ami összekössön – néztem rá bizakodóan, de még is rossz volt kimondani, hogy ne is találkozunk többé.

   - Szeretet, te hülye vagy – tört ki nevetésben.

   - Kösz – vetettem a hátamat a fatörzsnek.

   - Gyilkos vagyok. – mondta ki egy kisebb szünet után. Levegőt is elfelejtettem venni mikor kimondta a szavakat – Elég jól bírod, de ne felejts lelegezni – ért hozzám és kezdte el mutogatni ki- és a belégzést.

   - Rossz viccet válaszoltál – néztem rá mérgesen, de ő továbbra is komolyan nézett rám. Lepillantottam a vállamra, ahol a keze pihent és egyszerűen nem tudtam el képzelni, hogy aki egy park közepén sír, az egy gyilkos lenne.

   - Bocs – vette el rólam a kezét.

   Csönd állt be köztünk. Nem tudtam mit mondani, de ő sem tudod reagálni. Felnéztem a virágokra, majd próbáltam kitalálni valamit, mert már kezdett a hangulat kínossá válni.

   A szél lágyan ringatta a virágokat, de egy nagyobb szelőtől megadták magukat és hullani kezdtek. Mosolyogva nyúltam érte, de egy bájos nevetés megzavart. Oldalra fordítottam fejemet és láttam, ahogy engem néz és próbálja visszafogni a nevetését. Ahogy néztem nem tudtam elképzelni, hogy ő egy gyilkos lenne. Túlságosan jónak tűnt.

   Egy pillanatról a másikra felém nyúlt és kivett a hajamból egy virágot. Döbbenten néztem rá, aki még mindig mosolygott, de meglátta az arcomat és lehervadt az arcáról a görbület. Még egy pillanatig néztem, majd kitörtem nevetésbe és a földre hullott szirmokkal kezdettem el dobálni. Nem kellett neki sok idő és felfogta, hogy mit is csinálok, ezért ő is támadásba lendült.

   Jó pár percig ezzel szórakoztunk, de fölém került és lefogott. A kapucni már egy ideje leesett a fejéről. Gyorsan megnéztem az arcát, de még mindig a tekintette vonzott. A sötét szemeibe meredtem és nem akartam szabadulni. Annyit mindent árasztottak, hogy nem is tudtam ki igazodni rajta. Lehunytam a szemeimet, majd újra kinyitottam és egy másodpercre a szájára tekintetem, de újra visszatértem a szemére.

   - Most meg fogsz csókolni? – kérdezte nevetve.

   - Mi? – akkor kaptam csak észbe.

   - Az ajkaimat bámultad – közelebb hajolt hozzám.

   - Dehogyis! – löktem le magamról és próbáltam nem kipirosodni.

   - Aranyos vagy, Szeretet – nevetett tovább rajtam.

   - Hagyjál! – pattantam fel.

   - Mész? – ült fel ijedten. Megsajnáltam, de az égre nézve tudtam, hogy mennem kell. Napnyugta volt.

   - Sajnos várnak már rám – hajtottam le a fejemet.

   - Viszlát, Szeretet – ő hagyott ott.

   Hátrafordultam és vártam, hogy visszajöjjön, de nem tette. A Nap eltűnt az égről és én haza indultam.

   Többet nem is láttam őt sehol. Csak egy írást találtam a fán, ahol beszélgetünk.

„Köszönöm, Szeretet”

*Évekkel később*

   Végre meglett az első saját kávézóm. Boldog voltam. Nem is vágytam semmire. Bár talán egy dologra, hogy újra láthassam a fiút, akivel évekkel ezelőtt találkoztam. Már sajnos a nevére nem emlékeztem, de a sötét szempárára igen.

   Az ajtó feletti csengő hangja ébresztett fel. Felkaptam a fejemet és egy velem egy idős férfi jött be rajta.

   - Jó napot! Mivel… – hajoltam meg, de megfagytam, amikor találkozott a tekintünk.

   - Egy Szeretet-et kérnék! – mosolyodott el a reakciómat.

*őszintén nem vagyok benne biztos, hogy most szeretet-et vagy szerelme-t jelent, de most szeretet-nek fordítottam