Karcolat #1 - Ősz

   Már lehullóban voltak a fák levei, ezért a táj aranysárga színbe úszott. Az idő kezdett lassan lehűlni egyre hidegebb lett. A vékony szövet kabátot összébb húztam magamon és úgy sétáltam tovább az őszi erdőben a hűséges kutyámmal együtt. Az örök mozgó állat boldogan futkorászott körülöttem és a fák körül. Boldog voltam, mert már régen tudtam, így eljönni, lazulni.

   Hirtelen egy hűs szelő futott végig az erdőn. Egy kicsit borzongtam, de kárpótolt az a látvány, hogy a fákról szép lassan lehullnak a zöld, sárga, barna levelek. Egyszerűen oda voltam az őszért. Még vidámabban haladtam beljebb a fák között. A kutyám is néha eltűnt a szemem elől, néha megjelent, de nem zavart, mert tudtam, hogy mindig vissza fog jönni hozzám. A nap is lemenőbbe volt, ezért úgy döntöttem, hogy inkább haza indulunk, minthogy ránk sötétedjen.

   Hamar haza értünk és a kutya előbb beért a lakásba, mint én. Lassan levettem a csizmámat és a kabátot, majd a fogasra akasztottam.

   - Hol hagytad a gazdádat, Bella? – hallottam meg a hangját a nappaliból, ahogy beszélt a kutyához.

   - Itt vagyok – léptem be a látókörébe. Bella fent volt mellette és úgy nyalogatta körbe az arcát. Egy apró nevetés futott ki a számon.

   - Ez szerinted vicces? – szólalt meg sértődötten a barátom.

   - Igen – bólogattam lelkesen.

   Csak felpattan az ülőgarnitúráról, majd közeledni kezdett felém. Rögtön vettem a lapot és menekülni kezdtem előle. Végig kergetett az egész házon, majd csak a konyhába ért utol. Beszorított a falnak, majd finoman közeledni kezdett felém.

   - Győztem! – mondta diadalmasan.

   - Ne beszélj, hanem csókolj meg! – húztam magamhoz a tarkóján fogva.

   Rögtön teljesítette a kérésemet és az ajkaimra tapadt…