Spectrum

Bámultam ki az ablakon és néztem, ahogy esik az eső. Fejemet már rég neki döntöttem a hideg üvegnek. Az emberek esernyővel siettek, hogy minél előbb száraz helyre tudjanak jutni, és ahogy telt az idő kiürültek az utcák. Hirtelen egy fejet éreztem a vállamon.

- Mit nézel? – a hangján éreztem, hogy vidám.

- Csak az esőt – válaszoltam érzelem nélkül, aminek az volt az eredménye, hogy még jobban hozzám bújt.

- Valami baj van? – hangja most mást sugárzott ki, tele volt szomorúsággal.

- Nincs csak egy kicsit elbambultam – fordultam felé és mosolyogtam rá, de furcsára sikerülhetett, mert egy aggódó arccal találtam szembe magamat.

- Miért nem mondod el? – nyúlt az arcomhoz, majd megsimította azt.

- Mert tényleg nincs semmi baj – hajtottam bele még jobban a fejemet a kezébe és hunytam le a szemeimet.

- Jó, hiszek neked, de ha lesz valami, akkor ugye elmondod – jött közelebb hozzám.

Csak bólintottam és átöleltem szorosan.  A fejét a mellkasomra hajtotta, míg én az államat a fején pihentettem.

Szeretem Őt, de meg kellet védenem magamtól. A rossz oldalamtól, amit nem tudhatott, mert akkor összetört volna. Nem csak magamtól, de a társaimtól is, akik még a létezéséről sem tudhattak. Olyan ritkán találkozhatok vele és akkor sem sokáig, de még nagyon nem gyanakodott ez miatt.

Szerelmes ölelésünket a telefonom csörgése zavarta meg. Lassan elő halásztam, majd megnéztem a kijelzőt. Csak annyi állt rajta, hogy „Kris”.A hideg is kirázott attól a tudattól, hogy ő keres.

- Haló? – szóltam bele magabiztosan.

- Azonnal gyere a raktárba! – mondta röviden az utasítást, majd meg is szakította a vételt.

- Sajnálom, de mennem kell – tettem vissza a készüléket a zsebembe.

- De hát még alig voltál itt! – akadt ki egy kicsit.

- Majd még jövők! – nyomtam a szájára egy csókot, majd elviharoztam a lakásból.

Gyorsan szedtem a lábaimat a lépcsőházban, ezért hamar leértem a parkolóba. Mint a villám, úgy szálltam be a kocsimba és tapostam rá a gázra. Egy kicsit örült módján vezettem, de tudtam, ha Kris csak ennyit mond, akkor baj van.

Fél óra se telt bele, de már ott is voltam. Kiszálltam az autóból és sietve besétáltam. Mikor beértem mindenki ott volt rajtam kívül és csak engem néztek, ahogy közelebb mentem hozzájuk.

- Sziasztok! Itt vagyok, miért hívtatok? – álltam meg előttük és néztem végig rajtuk. Mindenki mérges szemekkel meredt rám.

- Ugye tudod, hogy mi a legfontosabb szabály itt? – szólalt meg kioktatóan a vezérünk.

- Hát, hogy egymást soha nem köpjük be – mondtam nyugodtan.

- Nem talált – tette a zsebre a kezét és közelebb sétált hozzám.

- Akkor melyik? – válaszoltam vissza egy kicsit duzzogva, mert most ezzel húzza az időt és nem lehetek a szerelmemmel.

- Az, hogy a testvéreid elől soha semmit nem titkolsz el és mindig a banda az első – húzott be a gyomorszájamba. Térdre estem, de nem adtam ki hangot – Tudod, hogy tudjuk, hogy van egy lány, aki elcsavarta a fejedet – belém rúgott, amit megint hang nélkül tűrtem.

- Most… miért baj… hogy van valakim? – álltam föl és közben letöröltem a felrepedt számról a vért.

- Mert nem szabad külsősökkel érintkezni! Nehogy már, hogy nem tudod! – kiabálta le a fejemet és elkezdet verni.  Türelmesen tűrtem az ütéseit.

Egy kis idő után már a földön feküdtem.

- Kris még meg fogod ölni! – szaladt a bántalmazómhoz LuHan és Tao.

- Engedjetek el! Meg kell tanulnia mi a szabály! – üvöltözött a kettő között.

- Már biztos, hogy megértette! – higgadtatta LuHan.

- Szakíts vele! – jelentette ki Kris.

- Mi? – néztem fel a mondatára.

- Szakíts vele vagy megölőm! – porolta le magát és fordult felém. A szeme tele volt dühvel és idegességgel.

- Értettem! – hajoltam meg illedelmesen, majd távoztam.

Inkább elengedem Őt, mint hogy megölje. Szomorúan mentem a kocsimhoz és próbáltam minél több idő alatt visszaérni, hogy kitaláljam, hogy mit mondjak. Mindenem fájt, de ezt teljesen elnyomta a bánatom, amit azért éreztem, mert ezt kellet tennem.

Lassan beléptem. Az ajtónyitódásra fölkapta a fejét, mert az ablakban ült.

- Lay, hogy nézel ki! – rohant hozzám.

- Semmi bajom! – fordítottam el a fejemet.

Óvatosan végig húzta a kezét az arcomon. Halkan felszisszentem, Ő csak motyogott valamit magába, majd eltűnt és egy kis idő után újra megjelent egy fertőtlenítő flakonnal.

- Gyere! – fogta meg a kezemet és elhúzott az ágyig, majd leültetett rá.

Egy rongyra tett egy kis gyógyszert, majd a sebeimet kezdte lemosni. Minden egyes érintése egy apró fájlaló sóhaj jött ki a számon.

- Ki tette ezt veled? – nem válaszoltam – Miért nem mondod el? – még mindig nem adtam választ – Ne most akarj nagyfiú lenni! – csattant fel – Tudod én, szeretlek, és nem akarlak így látni – könnycseppek csordultak ki a szemeiből.

Elkaptam a kezét, majd vártam valamire, de végül rá jöttem az, amire várok az a bátorság. Bátorság, hogy megmondjam, hogy szakítok vele.

- Sajnálom, de én… de én… de én, nem szeretlek és soha nem is szerettelek – mondtam ugyan úgy, mint amikor az ablakban álltam.

- Hazudsz! – állt fel és viharzott el, de egy fél perc múlva visszajött – Tudod, nem érdekel, hogy milyen hülyeséget hordasz össze, de nekem soha ne hazudj –ült le mellém.

- Nem érted, hogy nem érzek irántad semmit! – nyomtam le az ágyra és fölé kerültem.

- Nem igaz! – vágta vissza.

- De igaz! – ordítottam rá. Félelem. Most láttam először rajta félelmet, amit én okoztam. Eltávolodtam tőle és a csípőjére ültem le – Értsd meg, hogy szakítok veled és soha nem éreztem irántad valamit – motyogtam halkan, majd leszálltam róla. Még mielőtt kiviharoztam volna az épületből – Soha többé ne keres! – csaptam be az ajtót.

Megálltam az előtt, majd neki dőltem és lecsúsztam a földre. Egy puffanást hallottam, majd sírni kezdett Ő. Az ajtó túloldalán, pár centire tőlem.

Fölhívtam Krist.

- Szakítottam vele! Örülsz!? – mondtam dühösen, majd oda tartottam az ajtóhoz a készüléket.

- Igen – rögtön meg is szakította a vonalat.

Eldobtam a mobilomat, ami apró darabokra tört úgy, mint az én szívem.